harmadszorra próbálta újrafogalmazni magát. még mindig nem öltözött fel. nem hallgatot zenét, nem töltött a kanadai viszkiből, pedig tudta, hogy az jobb kedvet csinál és átmeneti melegséget a tarkóján.

sötétedett.

csípte a paradicsom a száját, arra emlékeztette, ahogy otthagyták az utcán, és ahogy nem bírta abbahagyni a zokogást. hogy hiába voltak ott a barátai húsz méterre, hiába tudta, hogy van hova mennie, hogy van családja, munkája, élete - olyan kibaszott egyedül volt, mint még talán soha.

és tisztában volt vele, hogy ahhoz, hogy egyszer megint nyár legyen, neki kell menni a vizes télnek is, amikor nincs levél a parkban és átlátszóvá válik az utca, közelebb kerül a fekete beton, marasztalni fog a sár, és alattomosan belep mindent a vízmosta kutyaszar.

amikor a szuperpianisszimóban kinyitja a neljonból a cukrot.
na akkor azt gondolom, hogy az.
de nem. revideálok.
amikor a cukor a nyál között vergődik, és oda-odakoccan a műfogsoron.

na az a pokol.

amikor beléptem az előszobába rájöttem, hogy a lakásnak new york-szaga van.

fél év kellett hát az érkezés beazonosításához - ami nyilván csak a bogyópiros mécseseim, a gyömbéres-citromos padlófényező, a könyvek és a falak szagát jelenti - de mégis transzponáltan kapcsolódik az utazáshoz, és így az első, ikonikus megérkezéshez.
az első hazaérkezéshez.

de persze lehet, csak túl sokat gondolok truman barátomra, aki még bőven iszogathatná itt a vodka-narancsát kilencven évesen, pletykálhatna nekem gloria vanderbilt ráncfelvarrásáról, a sorozatgyilkosokról, mozartról és a kaméleonokról, vagy a naiv transzvesztita csávókról a club 54-ből. magas, éneklő hangon, cigarettázva.

aztán röhögnénk, és megvetnénk alulöltözött embertársainkat, kaviárt ennénk, meg francia sajtot, és türelmesen elmagyaráznám neki az internetes vásárlás szépségeit.
imádná.

szóval, hogy miért is nem írt Beethoven harmadik tételt az utolsó szonátájához?

mert az úgy volt tökéletes.

mert nem tudott volna semmit már hozzátenni.
mert befejezte.

a világon csak nekem van olyan édesapám, aki ajándékoz nekem fasza tükröt, majd péntek este jön fölfúrni - és csak a fúrófejet hagyja otthon. bár jó, én is indultam hatodikban délutáni fuvolaórára fuvola nélkül.

amikor azt hazudom, hogy nem érek rá szórakozni, meg argentin malbecet inni - és közben csak itthon vagyok és dolgozom, hát azért az már a legalja.

akkor, ha egy hangjátéknak az egytizedénél sem tartasz, már mindent csinálsz.
porszívózol, iszol, plusz újraírsz blogot, amit nem tettél hónapok óta.

reggelig be kell fejeznem, legalább szerkezetkérszre - és persze most sem ezzel foglalkozom.

tegnap végre megint tudtam egy rendeset bömbölni, hónapok óta ez sem ment. méghogy az írás nem függ össze a könnyzacskókkal, nem a faszt nem. (most esterházyt idéztem, senki nem szólhat be a vulgarizáció mikéntjén és hogyanján.)

örülök, hogy vége a nyárnak. imádtam, de nem volt igazán. eljátszottunk, tékozoltam, flörtöltem vele, de vége van. nyilván az elején tudtam, hogy vége lesz.

szóval már csak három nap, és nekiállok újra a falnak, hogy jól szét verjem, hogy végre-valahára lássam azt a kurva csíkot, a horizontot, ahol a föld találkozik a ködös éggel.

és avarszag lesz végre. és bőrkabátos október.