azt még el kell mondanom, hogy revelatív felfedezésem, mely szerint az idős mester úgy tud a háromszázvalahányas köchler-jegyzékű, azaz wolfgang amadeusnak huszonhárom évesen írt (sic!) művet vezényelni, hogy én egyik ámulatból a másikba essek.
hogy remegve hallgassam a fafúvós szekciót, s arra gondoljak, hogy mozart mennyivel megelőzte a korát, hogy hogyan csapta ketté a mélyvonósokat, humorizálta el a témavisszatérést, gyűrte a rondókat halomba egymás után, bicsakoltatta a háromnegyedes tempót pofátlanul és hát hogy a szférikus, lúdbőröztető, minden mennyeken, népeken, valláson messze túlmutató, eksztatikus katarzist produkálja, szenvtelen könnyedséggel,  hogy kvázi letérdeljek a második emeleten, térdet szétbaszva a fába ültömben, mint nyájas szerzetesek nagyhéten az imazsámolyon.

szóval, hogy azt még el kell mondanom, hogy akkor, épp akkor, az erotikusan megrázó, mindeneken túlmutató percben rájöttem, hogy kurvára nem korai mozartot játszik az orchestra mozart.

hanem hogy beethoven negyedik szimfóniáját.

amely beethovennek negyedik szimfóniáját jóérzésű ember deklaráltan mellőzi.
hát vagy inkább sőt.
(mert pont mert a kamarazenéjét rajongja, de méginkább a szóló zongoraszonátákat. vagy minimum a cselló-zongorákat.)
.
de szimfóniát, pláne nem páros számút, kurvára nem.
mégha mozartnak gondolja is eleinte hülyéül. (és mint tudjuk, mozartnak eleve mindent megbocsát az ember.)

szóval, hogy azt még el kell mondanom, hogy claudio abbado viszont azt tette, amit utoljára daniel barenboim tett tizenhárom éve a másodikszámú, közepesen lenézett berlini zenekarral - és a világ legrettenetesebb programzenéjével.

megszerettette velem.
örökre.
visszavonhatatlanul.

az életemben nem gondoltam volna, hogy így megkedvelem az acélvárost, főleg, hogy már egy olyan helyet is találtunk, ahol enni is lehet rendeset, valamint inni is. nagyon rendeset.
hiába van a téli márciusban kibaszott messze a színháztól.

minden relatív.

igen, azt hiszem az inspiráció, anélkül nem megy, nem szeretet kell, nem kellemes környezet, vagy segítség, vagy még akár bizalom sem már. csak inspiráció kell.
márpedig azt nem lehet táblázatból, félmondatokból, bizonytalanságból és hát főleg hogy agresszióból nem, mert azt csak tehetségből lehet, a rohadt kurva életbe - mormogta magában, aztán kinyalogatta az olivamaradékot a tálból, elégedetten nyugtázta, hogy elég 100 gramm durumtészta is a boldogsághoz, és kedvetlenül a kezébe vette a fogságot, azon az alapon, hogy ha új dolog nem is érdekli egyáltalán, nem nyitott és nem kíváncsi - hogy szóval akkor majd visszatalál a régiekhez.
a papírhoz.
a betűhöz.
az inspirációhoz.
mert lélekben voltaképp hét éve akarja kitaposni, hogy spiró györgy irodalmi nobel-díjat kapjon.

úristen, rájöttem. david bowie-nak operát kell írnia. pont úgy tud melléktémát bevezetni, mint mozart.
szólok is neki holnap.

hajnalben, az ötödik álom már jó volt.

azelőtt fehér hólyagocskák nőttek a felkaromon a napallergiától, aztán felmondott még valaki a marketingen, plusz eltűnt petiék kisebbik lánya, valamint hogy h közölte, mégse veszi ki a lakást.

de szóval az ötödik, az már jó volt.

mert szerb antallal álmodtam, szűk húsz év után újra.

tizenöt évesen asszem szerelmes lehettem bele és álmomban persze ő is belém, ami abban nyilvánult meg, hogy csak állt a könyvtárban és hülyeségeket  beszélt, közben visszacsillant a szemüvege, amitől rögtön levettem, hogy valami béna jelmez lehetett csak, mert ami a filmekben visszacsillog, az mindig ablaküveg. 

eszembe is jutott, hogy szólnom kell a PIMnek, mert akkor lehet, hogy nem is ő halt meg balfnál, mert nem is volt szemüveges, és lehet hogy még most is él, csak nem ismerték meg. 

hogy élhet.

amellett halk volt, alacsony és szűk öltönye szorította a vállánál. 

nagyon szerettem.

de hogy most mi volt, az valahogy nincs meg. csak a béna, kerek szemüvege, meg a lenyalt, lapos barna haja,  a régi könyvek szagával.

A walesi nyelv nagyon csodálatos. (...) Minden egész másképpen, egészen túlvilágian hangzik. Például el lehet még egy nyelvet képzelni, ahol a sört úgy hívják, hogy "cwrw"?

azért azt hozzá kell tennem, hogy kerek egész legyen a történet, hogy három lukkal a hasamon végre kezembe vettem a legnagyobb kést 10 nap után és szétcsaptam 4 gerezd fokhagymát, amit hozzákínáltam a sülő olivás zöldbabhoz.
meg persze fagyasztott petrezselyem, zsálya.
csúcsgasztronóniai élmény volt az az egy (két) zöldség találkozása.
hétfőn bejelentkezem kozmetikushoz és fodrászhoz is, jönni fog a tavasz, mégha ez abszurd is a jelen helyzetben, az autópályán messzi villogó, helyszínelős lámpasorokat is nézve.
mégha.

fáj a rohadt torkom.
egyértelmű jele annak, hogy valakit meg fogok ölni.

fájdalmas dolog azzal szembesülni, hogy nem tudok mit kezdeni a pulykamellel.
de komolyan, azt az állatot minek csinálta a természet, az egy nyakát leszámítva?
egész életében ronda, egész halálában meg csak a gond van vele. a nehézkes konyhakín, hogy másmilyen legyen, mint amilyen.
hogy az ember bepácolja, hogy kiklopfolja, hogy eladja borjúnak, hogy ne szárítsa ki menet közben, hogy valami ízt adjon neki, hogy vállalhatóvá varázsolja, vagy csak eladja pépnek virslibe.
a pulykának nincs jelleme, nincs karaktere, nincs humora és tepertőt se lehet csinálni belőle.

a pulykát le kellett volna lökni a taigetoszról, még idejében.

nincs mit hozzátennem. semmilyen tekintetben. még azt se, hogy nincs mit hozzátennem.