szóval, hogy miért is nem írt Beethoven harmadik tételt az utolsó szonátájához?

mert az úgy volt tökéletes.

mert nem tudott volna semmit már hozzátenni.
mert befejezte.

azt még el kell mondanom, hogy revelatív felfedezésem, mely szerint az idős mester úgy tud a háromszázvalahányas köchler-jegyzékű, azaz wolfgang amadeusnak huszonhárom évesen írt (sic!) művet vezényelni, hogy én egyik ámulatból a másikba essek.
hogy remegve hallgassam a fafúvós szekciót, s arra gondoljak, hogy mozart mennyivel megelőzte a korát, hogy hogyan csapta ketté a mélyvonósokat, humorizálta el a témavisszatérést, gyűrte a rondókat halomba egymás után, bicsakoltatta a háromnegyedes tempót pofátlanul és hát hogy a szférikus, lúdbőröztető, minden mennyeken, népeken, valláson messze túlmutató, eksztatikus katarzist produkálja, szenvtelen könnyedséggel,  hogy kvázi letérdeljek a második emeleten, térdet szétbaszva a fába ültömben, mint nyájas szerzetesek nagyhéten az imazsámolyon.

szóval, hogy azt még el kell mondanom, hogy akkor, épp akkor, az erotikusan megrázó, mindeneken túlmutató percben rájöttem, hogy kurvára nem korai mozartot játszik az orchestra mozart.

hanem hogy beethoven negyedik szimfóniáját.

amely beethovennek negyedik szimfóniáját jóérzésű ember deklaráltan mellőzi.
hát vagy inkább sőt.
(mert pont mert a kamarazenéjét rajongja, de méginkább a szóló zongoraszonátákat. vagy minimum a cselló-zongorákat.)
.
de szimfóniát, pláne nem páros számút, kurvára nem.
mégha mozartnak gondolja is eleinte hülyéül. (és mint tudjuk, mozartnak eleve mindent megbocsát az ember.)

szóval, hogy azt még el kell mondanom, hogy claudio abbado viszont azt tette, amit utoljára daniel barenboim tett tizenhárom éve a másodikszámú, közepesen lenézett berlini zenekarral - és a világ legrettenetesebb programzenéjével.

megszerettette velem.
örökre.
visszavonhatatlanul.