albee teljesen meghibbant vén korára, hogy átírta a legjobb darabját. hát bazmeg george nem ölte meg a szüleit!
mindig az a jó, amit elsőre gondolunk, hogy jó.
ezt nem mondta neked senki edward. szegény, szegény edward.

ellenben láttam komolyan perszonalizált csókot szállni kábé 400 ember feje fölött.
életemben először.

csodálatos este volt.

réka feljött végre.

megegyeztünk, hogy ő az én bőrömben lenne két hétre (essen bele fesztivál), én meg az övében lennék el nagyon (essen bele búvárkodás, vagy főpróbahét).

pasasok, tom hanks, csilis tészta, rozé, hogy persze csodálkozott azon, hogy eltaláltam a jövő évi katonás sirály szereposztását (egyértelmű). gangos telefon, gitár, albee, alakuló kapcsolatok, csalódások, hiúság - és a kossuth-díjasok félelmei.
meg a régi szerelmek lábnyoma.

réka feljött végre.

hát hogy szóval ugye elsődlegesen a mi osztályunk.
majd aztán a cigányok.
aztán - gondoltam én még jól szombat este, a ferencieken támolyogva - hogy a rükverc.

na de aztán ma láttam a vöröst.

amikor a nejlonharisnya színe jobban fáj a vérnél.
amikor a kavics jobban fagyaszt, mint a jeges víz.
hogy amikor a háború csak egy szaros méterre van tőled.
/huszonvalahány éve, a nagyszüleimtől közelebb volt eszék, mint pest./

a csasztuska úgy olvasztota le a bőrt az arcomról, mint az ótvarnagy gyilkos fényesség tehette azt nagasakinál.

ahogyan a szerb.
a magyar.
a fasiszta.
a zsidó.
a kommunista.
az anya.
a katona.
meg a másik katona.
a levágott fasz.
a szalonna.
a hatnegyedes tánc.
a tábor.
a tito.
a szálasi.
a határ.
a rúzs.
a pénzfeldobás.
meg a nevek.
csak a nevek.
az utcaseprő neve.
az orvos neve.
a három baráté.
a tizennyolcévesé.
a papé.
a fiúé.
a kurváé.
az orvosé.
a cipészé.
a feleségé.
falvaké.
városoké.
országoké.
kontinenseké.
a földé.

meg az univerzumé.

nagyon tiszteletlenül bántam Ottlik Gézával tizennyolc és fél évesen.

1997. 11.09. 

"kivételesen délután. hasfájás. ottlik: buda. - ezt befejeztem. koncepciótlan könyv. érződik az öregszag rajta.  mondjuk a halálosbeteges álmom még mindig kísért, pedig lassan egy hete volt. ezek a lógazesőlábás novemberi délutánok hátrakötik a két karomat. fel és alá járkálok, tehetnékem van, de mégis itt vagyok bent, lustán, letaglózva, tea, meleg, újság. ha az öregségnek nem a halál és a rondulás lenne a büntetése, azt hiszem, öreg szeretnék lenni. Ottlikról nekem kellett az órán próblémafelvetnem, de önkéntelenül csak szarozni tudtam, felületes tudatlanságom teljes tudatában. 
csak színházba szeretnék menni. bármilyenbe, bárhova."

martinovics dorinát mindig is csodáltam. főiskolán is. távolról.

de az, ahogy reggel szöveget tanult a villamoson, az valami egyszerű és szenvtelen esszenciája volt a színházi jómunkásembernek, az, ahogy ült ott, még a februári nap is félve világította meg a copfját és ő csak tündökölt ott szerényen, az erzsébet-kori-dráma-rajzolta kis szigeten, a nagy-nyomorult-elbaszott-magyar fővárosban.