szóval a főtéren álltam, a tizenhetedik századi árkádok alatt és mintha víz alól néztem volna fel kézikamerával, úgy lebegett a felhőréteg tizenvalahány méterre a fejem fölött. a hó beakadt a felhőbe, leragadt az aljára, meg lehetett volna harapni, húzta le a páragombócokat. na és azon ültek a madarak. pöttyös volt tőlük az ég. amikor néha lebuktak a fölre, olyan volt, mint a west side story eleje, amikor egyszerre kitárják a karjukat a csávók az utcán, és beledőlnek a koreográfiába. csak nem sütött a nap.

nagyon fáj, hogy nem fájt.

kijöttünk a bíróságról, imola csak annyit mondott na, hát kezdhetik előlről.
én részemről mondjuk asszem soha többet nem válok.

nálam a pesti bérházak szaga jelenti a hazaszeretetet.

meg a májusi levélárnyék a betonon.

amikor először indulsz el otthonról kabát nélkül.

meg átmenni bármelyik hídon. 

bármelyik évszakban. 

egyedül. 

vagy ketten.

inkább ketten.

háromszögeket vágott ki a vonatüvegből a sok flamand homlokzat.
sormintát.
házcsipkét.
a két szék között egy jan van eyck-porté olvasta a reggeli lapot, fémkeretes szemüveg, kellemes hatvanas ránc, filoszos homloklebeny, zilált haj, mellény.
megesett rajtam a nap szíve, kidobogott egyszerre a kékesszürkéből és egyszerre átvágtuk a ködöt a vallon-flamand határon.
semmilyen térképet nem néztem, csak mentem.
nos igen.
akkor, ahogy martin mcdonagh, a kortárs európai drámairodalom hőse is mondá, egyszerre csak szembejött az a sok mesebeli lófasz. a barna kövek arconvigyorogtak, a kutyák három nyelven ugattak, tenyérnyi szentek unatkoztak a piros macskalépcsők alatt, kongó virágládák várták a tavaszt, és csokoládé illata tapadt a nyálkahártyámra. meg sülthalé.
nem tudtam haladni, nem tudtam sietni, még a toronyharang is képes volt arcátlanul európai hármashangzatot bontogatni, minden lehetséges variációban, több szólamban.
befogadhatatlanul szép volt.

mérgemben vettem négy csipkemelltartót és eljátszottam, hogy tizenhetedik századi francia várúrnő vagyok, aki férfinyeregben ment világgá a nemlétező házasságából.

nem, hát nem ülhetünk a babérjainkon, mondjuk ez is milyen hülyeség, a babér az szúr, mit ülnénk rajta, azzal főzni kell, meg szépen nevelni mediterrán környezetben.

mivel krumplifőzeléket nem csinálok, inkább levezettem filozófiai áthallással, miért kell mediterrán környezetbe menni kurvára azonnal.

"...ha szerelmes vagy, akkor a négy érintés az negyven. 
hú, de kibaszott okos vagyok, el is megyek hugyozni."

a felszabadultság melankóliája.
első fejezet.
illetve nem is.
előszó.
a fejezet még hátra van.

grecsó krisztián: megyek utánad
grecsó krisztián: mellettem elférsz
závada pál: természetes fény
jonas jonasson: a százéves ember aki kimászott az ablakon és eltűnt
gyarmati fanni: napló egy, napló kettő
philip roth: amerikai trilógia
alice munro: drága élet
dragomán györgy: a pusztítás könyve
herta müller: a róka volt a vadász
cserna-szabó andrás: veszett paradicsom
kertész imre: a végső kocsma
kőrösi zoltán: szívlekvár
ljudmila ulickaja: a mi urunk népe
jo nesbo: a fiú
nathalie leger: samuel beckett hallgatag életei

abban a reményben, hogy az olvasás is fogyaszt belőlem öt kilót március végéig, mert hát a szem mozgása is elengedhetetlen.

na.
eddig a pillanatig azt gondoltam, a fehér király a legjobb könyve.
mindig tévedhet az ember.

húsz centi mínusz a hajamból az vajon hány deka?
léböjt harmadik nap.

anyagilag kurvára megterhelő a léböjt. rendeltem fontért elengedhetetlen alíz csodaországban-inspirált körsálat, valamint twin peaks-es szoknyát angol képzőművésztől. fekete-fehérszobás, tuskó lédiset.
mindkettő alapdarab, továbbá a hónap második felében effektíve nem fogok enni.

a mosógép három dobrögzítő csavarjának önálló megtalálása, majd azok önkezű eltávolítása korgó gyomorral pont elég ahhoz, hogy rohadt nagy királylánynak érezzem magam. majd álmomban meg is ünneplem magam valami jó francia pezsgővel. léböjt. első nap.

az egész nyomorult január rátapadt a hídra éjjel, állhat most neki csizmavakarni, nagy öröm.
ült a konyhában. hallgatta a kinti orkánt.
a második kávénál igyekezett nem összevérezni a csonkig rágott körmökkel a fasza klaviatúrát, mialatt persze tétován tapogatta a lúdbőrt a karján - még mindig nem öltözött fel.
egy szál szemüvegben kereste a ragtapaszt.

szóval akkor. akkor jutott eszébe, hogy lesz.
mégiscsak lesz egyszer tavasz.

még ha addig sok köröm is rágódik le a dunán.