háromszögeket vágott ki a vonatüvegből a sok flamand homlokzat.
sormintát.
házcsipkét.
a két szék között egy jan van eyck-porté olvasta a reggeli lapot, fémkeretes szemüveg, kellemes hatvanas ránc, filoszos homloklebeny, zilált haj, mellény.
megesett rajtam a nap szíve, kidobogott egyszerre a kékesszürkéből és egyszerre átvágtuk a ködöt a vallon-flamand határon.
semmilyen térképet nem néztem, csak mentem.
nos igen.
akkor, ahogy martin mcdonagh, a kortárs európai drámairodalom hőse is mondá, egyszerre csak szembejött az a sok mesebeli lófasz. a barna kövek arconvigyorogtak, a kutyák három nyelven ugattak, tenyérnyi szentek unatkoztak a piros macskalépcsők alatt, kongó virágládák várták a tavaszt, és csokoládé illata tapadt a nyálkahártyámra. meg sülthalé.
nem tudtam haladni, nem tudtam sietni, még a toronyharang is képes volt arcátlanul európai hármashangzatot bontogatni, minden lehetséges variációban, több szólamban.
befogadhatatlanul szép volt.

mérgemben vettem négy csipkemelltartót és eljátszottam, hogy tizenhetedik századi francia várúrnő vagyok, aki férfinyeregben ment világgá a nemlétező házasságából.

az egész nyomorult január rátapadt a hídra éjjel, állhat most neki csizmavakarni, nagy öröm.
ült a konyhában. hallgatta a kinti orkánt.
a második kávénál igyekezett nem összevérezni a csonkig rágott körmökkel a fasza klaviatúrát, mialatt persze tétován tapogatta a lúdbőrt a karján - még mindig nem öltözött fel.
egy szál szemüvegben kereste a ragtapaszt.

szóval akkor. akkor jutott eszébe, hogy lesz.
mégiscsak lesz egyszer tavasz.

még ha addig sok köröm is rágódik le a dunán.