- "tudod kislányom, a férfi olyan nőre vágyik, aki belé tud bújni. jó, hát mellé is, az is fontos, de belé. mert hiszen az ember melegségre vágyik. ugyebár. "- mondta édesapám, és adott egy adag birkapörköltet.
- "libazsíron sütöttem hozzá a krumplit, hát ne hülyéskedj."

miután ma délután felvettem a telefont és egyeztettünk koncertnaptárunkat, a beszélgetés végére odaszegezte:
"kislányom, azér jó, hogy soha nem beszélünk telefonon, mert így sokkal többet gondolok rád." 

nem értem anyádat, miért nem fészbukozik, hát tök jól mindent meg lehet tudni. én például fészbukozok obamával meg eötvös péterrel is. csak mondom.

a világon csak nekem van olyan édesapám, aki ajándékoz nekem fasza tükröt, majd péntek este jön fölfúrni - és csak a fúrófejet hagyja otthon. bár jó, én is indultam hatodikban délutáni fuvolaórára fuvola nélkül.

boriskám, képzeld, meghívtak zsuzsikáék vasárnap ebédre, te, olyan kacsamáj volt, hú, te, amúgy elkezdtem a termelési regényt, sok év után újraolvasni, de képzeld, le kellett tennem, beleszédültem. mondjuk most fejeztem be ezt az utolsó könyvét, hát ez kurvajó, ja, juteszembe, pénteken lesz a következő válásom. 
azt mondjuk, hogy az azután következő az mikor lesz, azt még nem tudom.

de az a kacsamáj, az bizony öregem frenetikus volt. 
salátaágyon adták. 
nagyon szeretem a jó ebédet. 
jaj, nagyon.

édesapám köténnyel a hasán fogadott.
terjengett a rántottcsirke-illat, ugatott három kutya, szél, pogácsa, kikészített poharak, darázs.
a miliő sajátos vidámságot és kérdőjeleket rajzolt a vágyott parti köré, levélárnyék, vadvirágok, földút, hév, cigánysor - de ezzel együtt ez a falusi hangulat mégis jól állt neki. kifejezetten jól.
édesapám cammogott a fűben, magához képest keveset szerepelt, alig grimaszolt - örült a tóthkrisztinának meg a barnásnak, cserébe én kaptam woody allent.
mondjuk kölcsönbe.
édesapámnak dícsérni kellett a főztjét. de őszintén.
édesapámnak el kellett ismerni a döntését, hogy voltaképp élete utolsó éveit egy középrozoga, csepeli házban éli majd le.
édesapám soha nem volt harmóniában a világgal- és a világ sem volt harmóniában édesapámmal.
nem értették meg egymást, elbeszéltek egymás mellett, összevesztek, mindenért a másikat okolták.

de valahogy tegnap délután mintha mégis lett volna ott egy olyan fény, ott a lukas levélárnyákban édesapám fején, a csirkecombban és a borospohárban kínált édes pezsgőben, ami az önazonosságot mutatta. nem demonstrálta - mutatta.

"- nagy hiba a rántottcsirkét fokhagymás tejben áztatni egy éjszakára, boriskám.
  - szerintem is. de édesanyám valahogy mindig rákérdez, minden születésnapom előtt.
  - nem tom boriskám, miért kérdez rá, már harminc éve megmondtam neki, hogy nem kell. azóta is mondom folyamatosan. de nem hallgat rám,"

figyeltem, ahogy kérkedik, ahogy összesúg, ahogy szereti a nőt, akivel együtt él - és aki viszont szereti.
jövőre hetven éves lesz.
mármint nem a nő.
édesapám.

te boriskám, arra gondoltam, hogy ugye az univerzum, az végtelen. illetve hát úgy nő, mert amennyit ismerünk meg belőle, azzal párhuzamosan nő. 
továbbá a tudatunk is ilyen, mert ezzel együtt, az univerzum megismerésével együtt növekszik, ergo a tudatunk is végtelen. 
mondatam is a gyurinak, hogy mi, bazmeg!
az meg teljesen kész volt, hogy ez neki eddig nem jutott eszébe. 
és hogy van olyan ember, aki azelőtt hal meg, hogy a tudata tágulna a végtelenig. 
meg se érik. csak maximum orbánviktor lesz belőlük.
amúgy kézpeld, voltam nemzeti dohányboltban, vettem magamnak a melósoknak cigit, tudod van ez a meló rákóczi négy, mindegy, szóval bementem, állati ellenszenves pali volt, mondtam neki, nem jó ez így. mire ő, hogy minem. mire én, hogy hát hol van itt orbánviktor képe, alatta az örökmécsessel. 
az úgy illene, ha már.
amúgy biztos sok a mellébeszélés abban a regényben amivel így szenvedsz, nem?
na én az annie hall forgatókönyvét olvasom. öregem, hangosan röhögök, miközben hát mekkora drámák vannak benne.
mondtam is anyádnak, hogy mindjért negyven évesek leszünk. 
kéne valami jó kis blaszfémia, lemenni pannonhalmára, édeskettesben, kirándulni.

csak ő úgy emlékszik, hogy 23-án volt, én szerintem meg 25-én. 
amúgy épp a fürdőkádban ülök. mindig ilyenkor vannak a legjobb gondolataim.

akart volna indulni, de visszafordult. beütötte a csorba lándzsáját a szemöldökfába.
hunyorognia kellett, arcba sütötte a nap, provokálta, büntette.

lakva ismerszik meg, tudod kislányom, lakva - mormogta. és nem folytatta a félmondatát.
(amikor nem folytatja a félmondatot, mindig érzem, hogy csak én tudom folytatni.
és ő is érzi - azért nem is folytatja.)

mert tudunk mi beszélgetni anélkül, hogy beszélgetnénk.
sőt, néha azt hiszem csak úgy tudunk igazán. hogy sokszor voltaképp rosszabb is ha beszélünk, mert akkor nem értjük egymást.

aztán félmosollyal visszafordult, kiment az ajtón, bele az áprilisba, felült a szürke lovára, fejébe csapta a kalapját. addigra már egy láthatatlan tölcséren keresztül, szavak nélkül ragasztotta rám, belém a melankóliáját, hogy onnantól én borongok majd tovább, mint egy modern kori, női  sancho panza.

őhelyette.

édesapám megjelent egy fél kolbásszal meg egy szál gyönyörű rózsával a munkahelyemen, a költészet napján, délután.
édesapám mindent tud a költészetről.
meg a nőkről is.