persze végül elmerengett a dél-budai éjszakába, hogy hol a faszban van már a tavasz, közben keresztbe tette a lábát, kényelmetlen volt már neki mindenhogy, aztán dühösen nyúlt az asztalról lebucskázott ulickaja után, lassú, továbbá meggondolatlan mozdulattal, mert úgy meg a borospoharat verte le a könyvvel, mely borosbohár amúgy sörös és vastagnyakú, de ez természetesen titok.

csodával határos módon nem tört össze. 

és már csak hét perc és március.

végtelenül hálás volt.

úgy amúgy azt kicsit sérelmezem, hogy csodálatos jack "hipszterszemüveg" nicholson vállalhatatlanul szarszabású zakóját nem említette meg a világsajtó.

úgyhogy most a világsajtó részének érzem magam.

martinovics dorinát mindig is csodáltam. főiskolán is. távolról.

de az, ahogy reggel szöveget tanult a villamoson, az valami egyszerű és szenvtelen esszenciája volt a színházi jómunkásembernek, az, ahogy ült ott, még a februári nap is félve világította meg a copfját és ő csak tündökölt ott szerényen, az erzsébet-kori-dráma-rajzolta kis szigeten, a nagy-nyomorult-elbaszott-magyar fővárosban.

nem.
egyáltalán nem gondolkozom azon, amin azért kellene épp elgondolkoznom, hogy miért nem gondolkozom el rajta.
vagy maximum majd holnap.

"aah, i would'n say thaat. we have a nice life."