a pillanat,
amikor realizálom,
hogy közeli ismerőseim egy azon napon tartózkodnak pompeii-ben,
mint david gilmour,
na akkor,
akkor betolom a kapott meggyes bureket,
mert a hájrengéses komplexusaimnak már úgyis mindegy,
és hát mégis chanel-kiállításra megyek,
fél óra múlva.
ugye.

it is the springtime of my loving.

kollégák lábnyomai után nézni a teraszon, molnár ferencet olvasni titokban, két óra alvással, két kávéval, és mahlerrel a fülemben kezdem úgy érezni magam, mint második gimiben, a téli szünet után, amikor megírtuk a fizika dolgozatot, amire semmi értelmeset nem véstem, pedig muszáj lett volna, mert semmilyen jegyem nincs.

szóval hogy ver a szívem rohadtul, pedig ez nem félévi jegy, ami beleszámít a felvételibe.
hanem csak szerelem.

két momentum van meg a filmbemutatóról.
illetve három.
egyik, hogy magyarország vezető könnyűzenei együttese sokat próbált frontemberének bal lábáról (konkrétan öléből) hatalmas csattanással leesem a földre, pedig csak fel akartam volna állni, nyilván piáért, vagy körbenézni kecsesen és ellenállhatatlanul, hogy merre találom a barátaim - de nem így alakult.
majd a csattanást követően visszaülök a zongorához, és egy tágabban értelmezett eric satie-improvizáció után az est főszereplődalának akkordjait kezdem játszani. (azt csak félve remélem, hogy nem énekeltem.)
másik, hogy teszem mindezt a véletlenszerűen megjelent válóperes ügyvédnőm társaságában - tegeződjük akkor össze, jó, valamint, hogy szintén magyarország vezető könnyűzenei együttesének másik obligát tagjával karöltve toljuk a talpalávaló beborulóst, seress rezsőtől a leglagzisabb nótákig.
aztán kisvártatva eme tag az alkoholizmusáról vall az én barátnőmnek, aki ezen felbuzdulva meg is hívja borkóstolós buliba. tag igent mond.

továbbá, válóperes ügyvédnőmről kiderül, hogy az egyik legjobb barátom régi barátja, és szintén barátja a dokumentumfilm készítőjének, illetve annak feleségének, amely tény, fogalmazzunk úgy, több, mint érzékeny dolog, és emocionális vihar szempontjából nem a legnyugodtabb reláció az én szűkebben vett környezetemben. pláne, hogy mind a tízen ott leszünk majd két szűk hét múlva ausztriában acdc koncerten. de ezt csak a társaság fele tudja. a másik fele meg nem akarja tudni.

a másik momentum az, hogy lendületesen cigit szerzek vadidegenektől a dokumentumfilm-rendezőnek, mely cigibe bele is szívok szemrebbenés nélkül. (nem dohányzom.)

a harmadikra nem emlékszem.
de hálisten nem vagyok vele egyedül.

ezennel az idei fesztiválszezont megnyitom és plusz elmondhatom, hogy szerepeltem egy woody allen filmben.

távolról érezni sütő gyűlöletet és megveszekedett haragot kábé olyan, mint folyamatosan elaludni a nyakunkat.
lehet vele élni, de egy idő után szétesz belül - és hiába tennél bármit, tudod, csak rosszabb lesz. sokkal rosszabb.
így hosszas mérlegelés után nem teszel semmit, csak várod, rohadtul várod, hogy elmúljon végre. reménykedsz, hogy a másik egyszer majd nem fog gyűlölni.

mindenképp a legjobb pink floyd szám az ekóz.
ez most már biztos.
mert hisz voltaképp semmi dolgom, csak rápattanni erre az érzelmi hullámvasútra, amikor felfele húz, sírni, amikor zuhan lefele, feladni és elengedni -  és adott esetben kibírni a vécéig anélkül, hogy összecsinálnám a nadrágom.

david bowie, robert plant, caspar david friedrich és szerb antal mellett molnár piroskába is szerelmes vagyok.

bazmeg lehagytam mick jaggert.

"tudod a makarskai bor, azért olyan jó, mert süt rá a  nap, meg hűti az a geci tenger. na.
amúgy meg bori, te is tudod, hogy a szerelem, az nem áll meg."

negatív mérleg:

szúnyog, gyomorideg, szürkeség, féltékenység, részegség, depresszió, kilencévvelezelőtt, visszajelzés-hiány, romlott saláta, képmutatás, szénsav.

pozitív mérleg:

holnapi annual rántottcsirke édesanyámnál, fischer ádám, trent reznor.

volt abban valami leírhatatlanul bukolikus, viktoriánus és persze faszán dekadens, hogy őfelsége vasútján kérdéseket tett fel, nem is magának, hanem az embernek, akivel utazott.

hogy a kérdések feltevéséhez el kellett utaznia egy szigetre, ahol sok a zöld gyep, a szabadság, a ragacsos kocsma, a vér a verejték és a könnyek.

van abban valami leírhatatlanul bukolikus, viktoriánus és persze faszán dekadens, hogy a másik kapuzárási pánikját kezelgeti (nem tudja kezelni) - ahelyett, hogy a sajátját kezelné (azt se tudja kezelni.)

ahelyett, hogy mindent leszarva, női nyergen, fűzőben és hosszú szoknyában elvágtatott volna a határozottan wordsworth-i tájleírásba, északra, szellemekhez, évszázados kőkastélyba, emelt fővel elfogyni valami menő tüdőbajban.