továbbá személyesen nem ismert, ámde celeb kortárs írók kezdenek bejelölgetni a fészbukon.
továbbá még mindig édesanyámnak van igazsága abban, hogy az igazán jó szerző a halott szerző.
továbbá soha nem gondoltam volna, hogy a rádiójáték-biznisz ilyen mélységekbe fog rántani.
továbbá.

sugárzóan szép arcú, kék szemű palit láttam a villamoson. megállt a nevetőráncaiban a barnaság, vagyis hát a hunyorgásráncokban, mert egyáltalán nem nevetett, hosszú szempilla, vastag száj, kócos haj - mint a fiatal rupert everett, vagy andré van noord - de dac és póz nélkül. zavarbaejtő volt.
átfutott az agyamon, hogy ezzel az expresszív férfiassággal valószínűleg bármit elérhet. bárkinél.
aztán észrevettem, hogy hajléktalan.

pont olyan volt ez az értekezlet, mint amikor hetedikben, már szeptember másodikára kiolvastam az egész irodalmi szöveggyűjteményt és onnan végigunatkoztam a magyar órákat júniusig.

nagyon tiszteletlenül bántam Ottlik Gézával tizennyolc és fél évesen.

1997. 11.09. 

"kivételesen délután. hasfájás. ottlik: buda. - ezt befejeztem. koncepciótlan könyv. érződik az öregszag rajta.  mondjuk a halálosbeteges álmom még mindig kísért, pedig lassan egy hete volt. ezek a lógazesőlábás novemberi délutánok hátrakötik a két karomat. fel és alá járkálok, tehetnékem van, de mégis itt vagyok bent, lustán, letaglózva, tea, meleg, újság. ha az öregségnek nem a halál és a rondulás lenne a büntetése, azt hiszem, öreg szeretnék lenni. Ottlikról nekem kellett az órán próblémafelvetnem, de önkéntelenül csak szarozni tudtam, felületes tudatlanságom teljes tudatában. 
csak színházba szeretnék menni. bármilyenbe, bárhova."

veszélyes dolog, ha az ember édesanyja az ember munkahelyén tölt heti öt alkalommal napi 4 órát, és kihasználva a földrajzi koordináták kínálta hiú lehetőséget, meg a viszonylag jó hátsóbüfés kávét, invitál csevegni félórákra, munkaidőben.
én állat meg persze lemegyek, morgok, undok vagyok, amit az elköszönés utáni konstans lelkifurdalás követ.
és újabb félórás telefon.

töltsön már fel valami, vagy bazmeg bedugom az ujjam a konnektorba.

csalódtam az emberekben.
így hát úgy döntöttem, inkább kovászos uborkát csinálok.

duna-parti kis bejrút.

"tudod a makarskai bor, azért olyan jó, mert süt rá a  nap, meg hűti az a geci tenger. na.
amúgy meg bori, te is tudod, hogy a szerelem, az nem áll meg."

negatív mérleg:

szúnyog, gyomorideg, szürkeség, féltékenység, részegség, depresszió, kilencévvelezelőtt, visszajelzés-hiány, romlott saláta, képmutatás, szénsav.

pozitív mérleg:

holnapi annual rántottcsirke édesanyámnál, fischer ádám, trent reznor.

volt abban valami leírhatatlanul bukolikus, viktoriánus és persze faszán dekadens, hogy őfelsége vasútján kérdéseket tett fel, nem is magának, hanem az embernek, akivel utazott.

hogy a kérdések feltevéséhez el kellett utaznia egy szigetre, ahol sok a zöld gyep, a szabadság, a ragacsos kocsma, a vér a verejték és a könnyek.

van abban valami leírhatatlanul bukolikus, viktoriánus és persze faszán dekadens, hogy a másik kapuzárási pánikját kezelgeti (nem tudja kezelni) - ahelyett, hogy a sajátját kezelné (azt se tudja kezelni.)

ahelyett, hogy mindent leszarva, női nyergen, fűzőben és hosszú szoknyában elvágtatott volna a határozottan wordsworth-i tájleírásba, északra, szellemekhez, évszázados kőkastélyba, emelt fővel elfogyni valami menő tüdőbajban.