rosenkrantz-guildenstern

mert persze kellenek. kellenek a rémületes pillanatok, amikor koncert közben, a kellős közepén, az izomsorvadásos világsztár elindul a színpadon, vékony bokával, bizonytalanul, merre, nem tudom, hátra, de miért hátra, a billentyűs feláll, segít, kihúzza a mikrofonját, előredőlök, hátha rosszul van, de miért van, az előbb úgy fújta a szaxofont, hogy próbaképp párhuzamosan belefulladtam, nem lehet baj, petrára gondolok, mit csinál az ügyelői pultban, lever a víz, vesszük fel, nagy koncert, a dobos belekezd a szólóba, világsztár meg csak oldalaz, illetve hátraz, lassan, dadog a két lába, beszél a billentyűshöz, nyúlok a telefonomért, ráírni petrára, látják-e amit én, szorítom a kabátom, a dobos csak nyomja, nem merem élvezni, aggódom, baj lesz, baj lesz, nem beszélünk ennyit színpadon, mi a fasz van már, álljon meg, forduljon meg, vagy valami, és akkor a világsztár felemeli az egyik kezét, párhuzamos ujjakkal mutat a dobos felé, és végre mi, ostobák is megértjük, hogy csak hátra ment udvariasságból, mert a kollégája vette át a főszerepet hat percre. csak ez volt a tempója, mert a halál könyörületből nem a tüdejét szándékozik lemészárolni először, hanem a végtagjait. megértjük, megkönnyebbülünk, megtapsoljuk, szégyenkezünk.