leave in silence

ezek szerint egy ilyen koncert kell ahhoz, hogy végre úgy aludjak át egy éjszakát, mint egy kődarab. se hülye álom, se hajnali ébredés, se semmi. ráadásul l elkezdett valami élienes-világvégés-nikolászkéjdzses filmet duruzsolni töksötétben, amire ugyan én egy ideig erősen koncentráltam, de aztán persze mély sötétségbe borult az esőáztatta, martinmelengette agyvelőm, és egyszerre már finoman, ám mégis határozottan csettintett a király maga, hogy ugyan keljek már fel negyed tizenkettőkor.

a kávé mellett bocsánatot kértem l-től, aki röhögve felvilágosított, hogy ne görcsöljek, hamar feltűnt neki, hogy egy idő után nem reagáltam ühümökkel sem, de...
...de ő azért végigmesélte a sztorit, hogy ne ébredjek fel a csendre.

az ablakra úgy csapta fel az eső magát, mintha bogarak nem is lettek volna a negyvennégyes úton.
láttunk őzikét, birkát, lovat, harvesztelnivaló búzát, és nemharvesztelnivaló kukoricát, meg gyümölcsösöket, tanyákat, kistavat, kutyákat meg macskákat, szamarat, malacot, kendermagos csirkéket, egy libalegelőnyi libát, és annyi gólyát, hogy kezdtem zavarba jönni.
ha valaki szarvason jár, a halászcsárdába menjen, mert ott van az, ami ugyanolyan finom, mint húsz éve, illetve százhúsz éve: a vastaghajú, hófehér, harmadnap is ropogós, paprikával, borssal, sóval meghintve külön fogásként is ehető, igazi büszke, mosolygós, zamatos, illatos alföldi kenyér.
életem egyik legszebb esős vasárnapja volt.

öreg, csendes, ráncos Clint Eastwooddal álmodtam, aki vacsorázni látogatott meg minket, Tordy Géza volt a hangja, és amikor kérdeztem, hogy hogy állnak a Mandela-filmmel, mondta, hogy épp próbálnak, igazi, rendes próbákat, mint régen Sidney Lumet, és hozzátette, a következő mozija meg Karl May-ról fog szólni, persze ha megéri, de nem hiszi, mert már öreg, és fáradt, és pacemakere is van.

kösz fiúk.

pont, mikor lelkifurdalásom kezdett lenni, hogy mennyi idő telt el az utolsó bejegyzések óta, fedeztem fel az egymondatósdit s jöttem rá, hogy azért az mégiscsak egyszerű szigort kíván, és kicsit lefedia a fészbukkos státuszt is.

de a rövidség talán mégis megmenthet egy blogot a teljes bejegyzői érdektelenségtől.

hát tehetek én róla, hogy az örökös harvesztelés elvette az eszem?!

they say it's...

anton és cecilia

már mindketten hazamentek, de én még most is emésztem, hogy micsoda két emberrel találkoztam egy héten belül.
a hórihorgas, kajlafülű hollandus, meg a kicsi olasz gömbvillám úgy fel tudták forgatni a hétköznapjaimat, hogy tátogtam csak, meg néha pityeregtem, vagy csak simán gúvasztottam a szemeimet bávatag vigyorral.
mivel antont mindenki ismeri, megosztási kényszerem ezúttal ceciliára korlátozódik:
lúdbőr-generátor a vivaldi albumról emitt.

én nem tudom, valahogy vontak ezek ketten körém valami védőréteget, vagy mit, életem utolsó huszonéves hónapjában.

miután betette az orrát a nyár az áprilisba erősen, felhoztuk a muskátlikat az erkélyre, és már-már jeges teát volt kedvem csinálni, miközben sajnáltam, hogy idén nem lesz még foci eb, eszembe jutott: kitették-e a kis asztalt a hyppolit elé a szélfogós terítővel, meg hogy hát igen rá is kívántam az almapaprikás, galuskás marhapörköltre, beleenni egyet a pesti délutánba jó társaságban, szigorúan barátokkal, napsütéssel, és fröccsel, és aztán meg arra, hogy mikor már elnyúlik a nap, és sötétedik, átmegyünk a bázisra, vigadni, és átadni egymásnak ünnepélyen a zágrábi jegyeket, és még langymeleg van este is, amikor már hazaérünk, pedig nem éjféltájt lesz az, inkább a reggelt közelíti majd.

huh, mázlisták vagyunk.
se nem pool, se nem barca.
egyelőre.

longing for szam frűling plíz

mivel tegnap vízszintesen esett a hó, a jég, a cigánygyerek, a kis fenyő lambadázott az erkélyen, és a szúnyogháló kékszalagos versenyzőnek képzelte magát, úgy vélem, hozhatnák már abban a zsákban azt a szerencsétlen meleget az urak.
kicsit mostan már unalmas.

nájtmer

lac azt álmodta ma, hogy lelőtték.
én azt, hogy a harmincadik születésnapom van, és hogy kikapott a mu 2:0-ra, ráadásul edwin védett, nem pedig kuszczak, ami azt jelenti, hogy még a rekorddöntögetésének is végeszakadt.
kinek mi a rémálom, ugye.

szeretem ezeket a szombat délelőttöket.
a százötven fős üvegterembe egy perccel kezdés előtt behányó kisgyerek, valamint az ablakokon besütő nap okán erős kémiai kölcsönhatásnak kitett levegő összetétele semmi máshoz nem hasonlítható, rendkívüli, és emberbarát hangulatba tud hozni.
szeretem ezeket a szombat délelőttöket.