negyvenhárom

lenne.

halottak napján természetesen lufihajtogatás és lepkés arcfestés is van, tetovált szemöldökű, keksz-morzsa halmokon piknikező nagymamák ölében szunyókálnak a csecsemők békésen, valamint siménfalvy ágota tolja a denszingkvínt, a miúmiújságot, és a szörnyelladefrászt a színpadon, ebédidőben.
szép ez. emlékezünk.

amikor szembenéz velem, egy üveges tekintetű ariel, amikor húzzák a fülembe a vasi talpalávalót, elszámolok a szóróanyaggal, keresik a csodák palotáját, és képtelen vagyok balra fordulni, mert éjjel beállt a nyakam, akkor odajön egy úr, és megkérdezi, hogy van-e az épület aljában fitneszterem.

hogy én miért felejtem mindig el, amit a játékmester citál a világ legkedvesebb darabjában:

the Player: "We're actors! We're the opposite of people!"

és komolyan, legyen az a minden nap neki, mindig egy ajándék.
mindig, mindig, száz, ezer évig, örökké.
isten éltesse. ma is.

in the name of music

kezemben, fülemben a sacrificium.

"in the middle of 18th century more than 4000 boys were castrated in italy, every year. sacrificed in the name of music."

akinek van egy csendes pillanata, annak, mindenkinek, ezt.

helyesek voltak, némileg szeletelés is játszott, persze apa és anya nem vettek részt, de mi azért jártuk a táncot, meg sör volt, meg fröccs, persze meg barackpálinka is, aztán jött feri, meg gyuri, mintegy részleges osztálytalálkozó, meg peti a formatokkal, aranyosan, édesen, finoman - vérbeli szombat éjjel.

mindenki fiatal volt, és szép, a lányok főleg, irigykedtem, bámultam, hogy micsoda stílusérzék dívik ma egy húszévesnél.

rég voltam így, pesti szombat este, bizakodással, röhögéssel, szeretettel, instantban, goulasch exoticán.

aztán itthon, léjtnájtkól váratlanul, békében és alacsony rezgésszámmal, ahogy kell, a másik már félálomban, lekapcsolt villannyal, morzsolva csak a szavakat.

lassan én is az ágy fele, órát kell csak húzni, meg kávét betenni, aztán végre a vízszintes, és a nyugalom, hogy ez is megvolt.

véleményem szerint a kommunikációs tréning egy faszság, és a flamenco hotelben a kaja is szar.

itt van újra

most, ma van az, hogy egészen biztosan vége lesz a nyárnak. a sok csoda kenyai, meg apró etióp küzd a brandenburgi kapu fele, és én meg azon kapom magam, hogy álmodozom egy októberi berlinről, nézegetem a sálakat már megint, és úgy egyáltalán, beköltözött a fejembe az ősz, valami városos, ballonkabátos, csípős reggeles, csizma-szoknyás, sálas ősz, amikor megint visszatér az élet, a rendes feladatok, és nem ez a töppedt aszfalt, meg parlagfű, hanem valami normális közeg, amikor már van színházi évad, lehet málnapálinka mellett keseregni a fehérszarvasban, bor mellett világot megváltani a láncban, nosztalgiáznia nyárról, kezdődik az nfl-szezon, és jönnek a rendes filmek a mozikba, az orrba meg az égetett avar illata, meg a mustszag.

leave in silence

ezek szerint egy ilyen koncert kell ahhoz, hogy végre úgy aludjak át egy éjszakát, mint egy kődarab. se hülye álom, se hajnali ébredés, se semmi. ráadásul l elkezdett valami élienes-világvégés-nikolászkéjdzses filmet duruzsolni töksötétben, amire ugyan én egy ideig erősen koncentráltam, de aztán persze mély sötétségbe borult az esőáztatta, martinmelengette agyvelőm, és egyszerre már finoman, ám mégis határozottan csettintett a király maga, hogy ugyan keljek már fel negyed tizenkettőkor.

a kávé mellett bocsánatot kértem l-től, aki röhögve felvilágosított, hogy ne görcsöljek, hamar feltűnt neki, hogy egy idő után nem reagáltam ühümökkel sem, de...
...de ő azért végigmesélte a sztorit, hogy ne ébredjek fel a csendre.

az ablakra úgy csapta fel az eső magát, mintha bogarak nem is lettek volna a negyvennégyes úton.
láttunk őzikét, birkát, lovat, harvesztelnivaló búzát, és nemharvesztelnivaló kukoricát, meg gyümölcsösöket, tanyákat, kistavat, kutyákat meg macskákat, szamarat, malacot, kendermagos csirkéket, egy libalegelőnyi libát, és annyi gólyát, hogy kezdtem zavarba jönni.
ha valaki szarvason jár, a halászcsárdába menjen, mert ott van az, ami ugyanolyan finom, mint húsz éve, illetve százhúsz éve: a vastaghajú, hófehér, harmadnap is ropogós, paprikával, borssal, sóval meghintve külön fogásként is ehető, igazi büszke, mosolygós, zamatos, illatos alföldi kenyér.
életem egyik legszebb esős vasárnapja volt.